A regény színtere egy különállóságba kövesedett, ódon kisvilág. Címszereplője, Pacsirta, a csúnya vénlány csak az első és utolsó fejezetekben tűnik fel. Elutazásának napján ismerjük meg szülei körében, s csak egy hét múlva látjuk viszont, a regény vége felé.
Vajkayék vidékies, árnyboltos kúriája egyszerű örömök, talán mosolyogni való lehetőségek előtt húzza le a redőnyöket, de a boldogság nem olyan válogatós a tárgyban, mely előhívja, inkább függ attól, aki a tárgyért nyúl. És Vajkayék ezt a mozdulatát állítja meg állandóan egy belső tiltás, melyről nem szólnak, említeni sem merik, mégis ott rebeg közöttük, megbújik minden apróságban, befészkeli magát a zegzugos házba, onnan meg kinő a világba, átszivárog a sárszegi utcákra, arcokra. Fullasztóvá, nyomasztóvá teszi a levegőt. Megidegenednek, ellenségessé válnak az arcok, támadásnak tűnik a szólítás, jelteljesnek a hallgatás.
Pacsirta elutazása után egyszerre megváltozik körülöttük az élet, Sárszeg, a világ. Előtűnnek a régi ismerősök, megjelennek az elfeledett vagy eltagadott arcok, minden mozgalmassá, újszerűvé, ismeretlenül vonzóvá, teljessé domborodik. Vajkayék aprózva közelednek a fényhez, minden szándékosság, minden eleve-elgondoltság nélkül. Az egész úgy kezdődik, hogy el kell menniük a vendéglőbe ebédelni, mert Pacsirta nélkül gazdátlan a ház, árva a konyha. Arról igazán nem tehetnek, hogy az étteremben ott székel a kis sárszegi kompánia, szellemi elit, a "Párducok" társasága. Ennek a baráti körnek valamikor Vajkay is tagja volt, aztán valahogy lemorzsolódott. Most félszegen, de egyre erősebb örömmel közeledik hozzájuk, tartózkodása csak addig lép vissza, amíg távol tartja magától a kellemetlen kérdést, mely a hosszú visszavonultság okát feszegetné. Az is egészen véletlenszerű, hogy a feleségének annyira megtetszik Zanyi, a sárszegi színház hősszerelmese, különben is, igazán elmehetnek egyszer színházba, nincs abban semmi rossz, sőt, illetlenség lenne visszautasítani a színigazgató invitálását, amit még egy jeggyel is megspékelt. Vajkayék így sodródnak egyre mélyebbre valami megállíthatatlan örvénylésnek engedelmesen, és közben mind jobban elhatalmasodik bennük a hitehagyott aszkéta szorongása, amit akkor érez az ember, ha a koplalás ciberéje után beleharap egy elhullajtott kenyérdarabba. Akkor döbbennek rá, hogy sorsuk valamikor megváltozhatatlanná fordulhatott, amikor hirtelen megbizonyosodnak: számukra az a paradicsom, ami másnak unalmas hétköznap és megszokás. Ekkor kezdődik iszonyú harcuk, ebben a fölismerésben bontakozik ki az az út, amit már megtettek, és az is, mely még előttük maradt. Az eltitkolt, a letagadott világ egyetlen pillanat megingásában ujjászülethetett, és most ott szélesedik a múlt és jövő határmezsgyéjén, borzalmassá duzzasztva a jelent.
Pacsirta megválthatatlansága az ő elitéltségük, lányuk rútsága az ő rútságuk is. A két szülő szembetalálja magát a meghunyászkodás végzetével: amikor gyávák voltak a kimondására, azt egy sorsfordulat önkénye most ellenkezést nem tűrően préseli ki belőlük. Gyűlölik lányukat, mert gyűlölik az elzárkózást, gyűlölik a muszájból csinált erényt. Gyűlölik a hűséget, a családot, a megszokások tompa ritmusát, a törvényt, az egész társadalmat, mely szigorú belső hierarchiájával többet tapos, mint épít. Egy véletlen, egy tragikus fordulat - az, hogy Pacsirta csúnyának született - örökre megfosztotta őket annak a lehetőségétől, hogy valaha is beilleszkedjenek, a maguk normáinak boldogságát éljék.

A regénynek nincs semmi kapcsolata a freudizmussal abban, amit a legtisztábban mond ki. Csak abban követi a freudi elemzés módszertanát, ahogy ábrázol, ahogyan kimondja a tételt. Azért olyan központi a szülők alakja, mert az ő végzetük még föloldozható lenne, hiszen "csak" egy ember, lányuk jelenléte, élete az okozója. (Nem így Pacsirta esetében.) Ha tőle megszabadulnak, minden rendbe jöhetne.... Ennek a gondolati megbizonyosodását, majd rejtett tervezgetését, a sátáni rögeszme "próbálgatását" Kosztolányi valóban az avatott freudista szemével elemzi. A tudatalattiban mindent megülő személyes érdek már-már gyilkos ösztönként követeli a megváltódást, a fölmentődést, szabadulást, követeli Pacsirta halálát. Melyik erő szegülhet szembe ezzel a test vérkeringésében lüktető akarattal? Egyrészt a sors, másrészt a társadalmi etika.

Vajkayékat nem elégíti ki a magukon tett erőszak erkölcsi győzelme, az esztétikus etikai nagyságrend. Ennek a mozzanatnak a hangsúlyozásában Kosztolányi nyíltan freudista: meg akarja mutatni azt a pontot, ameddig - Freud terminusával -, az elfojtás megnőhet. És megkereste a pillanatot, ahol az aszkézis kártyavára megbillen, összeomlik. (Jól látható itt a szerkezeti összefüggés a később megszülető Édes Annával!) Vajkayék nem azért fogadják vissza lányukat, mert megtagadják a közös kalitkából történt kirebbenés lázálmos szabadságát, nem azért lépnek vissza vele együtt rácsaik mögé, mert szívük szerint is megnyugszanak együttes rabságukban. Hanem azért, mert rá kell döbbenniük, hogy már késő újba kezdeni, valami örökre megszűnt és elveszett.

Kosztolányi ebben a művében újra nagy mestere az ellenpontozásnak. A szülők kilépése az életbe: kilépés Pacsirta számára is. De mennyire ellentétes ez a két út! Pacsirta az idegen környezetben megbizonyosodik arról, amit otthon csak sejtett, mert rejtegették előtte. Világossá válik számára az is, hogy senkinek sincs szüksége rá, sőt, az embereknek inkább terhükre van. Nem teszi hozzá, mert még nincs ereje kimondani, hogy képükben a szépnek, a harmonikusnak van terhére, mert közötte és az emberek között csak ez a fogalom méri a kapcsolatot. A száműzöttség, a kiszolgáltatottság okát homály borítja, és Pacsirtában nincs, nem is lehet erő, mely szétoszlatná azt. A regény eszmeiségében rejtve őrzi a romantika szépségkultuszának nagy újdonságát, a fölfedezett "rút" ellentmondásos gazdagságát. Kosztolányit ebben a regényben elsősorban az emberi dráma ragadja meg, amit lírai sejtelmességbe von ezeknek az elöregedett, vidéki kismagyaroknak merengő melankóliája, engesztelhetetlen, kijátszott boldogságvágya. A tragédia mögött mindig ott van az eszme, és a Pacsirtábanban ez most az esztétikai életforma választásának tragikus lehetetlenségét mutatja, a szépért ágaskodó akarat korlátait, melynek vad mozdulatai hol a sorsba, hol a társadalomba ütköznek.