Magyar, 1933
Prodato!Fekete-fehér illusztrációkkal.
Magyar Történelmi Atlasz melléklettel
Valamikor, a világháború előtt, a magyar történet olvasásának és tanulmányozásának célja a nemzeti lelkesedés ébrentartása volt. A lelkesedés pedig a dicsőség képein éledt fel és a nemzet széles köreiben azt tisztelték igazán nemzeti történetíróként, aki a nemzeti múltat minél dicsőbb és felemelőbb folyamatként tudta rajzolni. Az átlagos magyar ember így hallott Árpád hódító egyéniségéről, utána mindazokról a nagyokról, akik a tömegből kiemelkedve messzelátható dolgokat alkottak, a vitézeinél egy fejjel magasabb Szent László mintájára. Ez a magasztos kép elsősorban katonai erényeinknek nagyszerű megnyilatkozásait tüntette fel, s ha ma kezünkbe vesszül az elmúlt korszak népszerű történetirodalmát, nem egyszer Virág Benedeknek, a nemesi nemzet egykori Tyrtaeusának látomásai ötlenek eszünkbe, a nagy Árpádról sok ezer sereggel, s Hunyadiról koronás fiával. Ezen szemlélet a magyarságot, mint "nagy bajnoki nemzetet", mint párducos Árpádnak lelkes maradékát érdekelte, s amikor, nagynéha, letért a haditörtáénetek ösvényéről, akkor is csak a kiemelkedő, messzi világító kultúrpontokat tudta észrevenni. Valógan, a régi történetírás, amint szélesebb körökhöz próbált szólani, megelégedett a nagy egyéniségek rajzával, s egyben individualista volt, mint ez egész boldog kiegyezéskori félszázad. A nemzetnek természetszerűleg kollektív fogalmában sem kereste a mindent magábafoglaló összességet, hanem kielégült, ha a nemzeti társadalom legkiemelkedőbb részét, az ú. n. történeti osztályokat vetíthette az olvasóközönség elé. Történetünk tehát erősen egyszerűsített formában nyomult be köztudatunkba: háborúk, hódítások, azok visszahatásaként nemzeti katasztrófák, a műveltség köréből a legnagyobb jelenségek, ha még oly egyszeriek és elszigeteltek voltak is, mint például Hunyadi Mátyás humanisztikus udvara; emellett az egész nemzeti fejlődés aktív irányítójaként a nemesség, az alkotmányfenntartó rendiség története, ezek képezték a régebbi történetírás tengelyét, melyre sok mindent ráraktak ugyan, de ezek már nem tartoztak a hazai fejlődés lényegéhez. Innen érthető két feltűnő jelenség: az egyik, hogy hosszú béke korszakaoról ez a történetírás alig tudott valamit mondani és ilyeneknél nem is időzött szívesen; a másik, hogy amióta történetünk gerince, a régi rendi osztály privilégiumait elveszítve, saját neve alatt önálló működésre képtelenné vált, a történeti előadásnak igazi anyaga is megszakadt: 1867 óta lefolyt évtizedeinknek, melyek a történeti osztályoktól mind nagyobb függetlenülés és differenciálódás képét nyújtják, ma még a legegyszerűbb, tényeket összefoglaló, pragmatikus történetük sincsen.
A világháború és méhében fogantatott nemzeti katasztrófáink óta lényegesen megváltozott a helyzet. Népünk gondolkodó részében nagy átalakulás ment végbe a külsőségektől a lényeg realitása irányában. Ma már kevesen vannak, akik a lelkesedést oly alkotásraképes nemzeti erénynek tartanák, amelynek ápolása egyenlő volna jövőnk biztosításával. A lelkesedés és lelkesítés fogalma átment politikai műszótárunkba, melyet a köznapi életben, az egyszerű polgárnak nem szükséges fellapoznia. A millenáris korszaknak valóban hatalmas lelkesedése, tudjuk, végső fokon nem tudta feltartóztatni katasztrófáink bekövetkezését. Az is világossá lett, hogy egyedül a dicső képek, fellengző képzetek lelkes előadásából mélyebb hatás nem, csakis a felhasznált eszközöknek megfelelő külsőségek származhatnak. A sallang egyáltalán kiment a divatból, a malterdíszítéseket mindenütt levakarják a falakról, a poros plüsskarosszékeket kiteszik a lakásokból és az ablakokat kitárják a napnak, levegőnek, valóságnak, ahelyett, hogy három-négy függönnyel zárnák el napközben is. Olyan ez az új folyamat, mint mikor az embert a végzet kidobja meleg fészkéből az élet minden nyomorúsága közé; az ilyen kénytelen elhagyni, haszontalan rongyokként, belénevelt optimizmusát, mellyel addigi boldog éveiben játszadozott, s kénytelen az életet úgy nézni, amint van a maga terhes, nyomasztó valóságában. Az ilyen kitagadott nem lelkesedik többé, de élni akar és az érdekli, ami számára az Élet útját mutatja.
Non shole sed vitae discimus.
Per aspera ad astra.
Knjige su lek za zaborav.
Knjiga nema dna.
Učenje je svetlost
Izreke su ukras govora
Prijatelj je sveta reč- zato ih je malo
Ma šta radio misli na kraj
Ćutanje je često najbolji odgovor
Nijedan čovek nije u svakom trenutku pametan
Brada ne čini filozofa
Neznanje je mati svih poroka
Bolje je prijatelju oprostiti, nego ga izgubiti
Za onoga koji traži, prošlost više ne postoji
Dobrom čoveku sve dobro stoji
Najgorča istina bolja je od najslađe laži
Oči veruju sebi, a uši drugima
Žene su da sa ljube, a novac je da se troši
Čista su jutra i večeri
Nikada se ne igrajte mačke i miša, pogotovo ako ste miš
Bolje je dati vunu, nego ovcu
Ne uzdaj se u sreću, već u samog sebe
Tajna koju zna troje, nije tajna
Sećanje je kamen spoticanja na putu nade
I najveći talenti gube se u neradu
Svako je sam sebi najmanje poznat
Sa svešću nema pogodbe
Pazite na sitninu, dukati se sami čuvaju
Teško je praznoj vreći da stoji uspravno
Pravi put nije težak zato što je jedini
Svaka šala, pola istine
Govori istinu pa ne moraš ništa pamtiti
Upoznati samog sebe, to je vrh saznanja
Sadašnjost je izvesna, ali je budućnost neizvesna.
Previše je kasno živeti sutra, živi još danas.
Jednak sa jednakima rado stanuje i živi.
Teška je beda koja nastaje iz obilja.
Starost se došunja neprimetno.
U nevolji su ljudske duše slabe
Istina biva potiskivana, ali ne i uništena.
I najbolji od plivača ponekad potone u vodu.
Niko ne šepa zato što drugoga bole noge.
Nije bogat onaj koji ima mnogo, nego onaj koji daje mnogo
Svi živimo pod istim nebom, ali su nam horizonti različiti
Ako ti je preostao još samo jedan dah, iskoristi ga da kažeš hvala
Male stvari stvaraju savršenstvo, a savršenstvo nije mala stvar
Ništa nije važnije od današnjeg dana
Kudi čoveka kada te čuje, a hvali kada te ne čuje
Čitanje kvari vid, dobro vide samo nepismeni
Nije skupa knjiga - nego neznanje.
