Már a második elbeszéléskötete (Vereség, 1959) is sejtette, hogy szerzőnk, a „lélektani novella kitűnő művelője”, nemcsak a szépprózában mutathat föl meglepetésszámba menő eredményeket, hanem az esszé és a tanulmány műfajában is. E benyomást csak elmélyítette Dél című kisregénye (1965), melynek gondolati sodrása oly erős, határozott, hogy akár egy esszé regénnyé transzformált, illetve regénnyé fejlesztett változatának is tekinthetjük. Nem véletlen hát, hogy Majorban mindössze néhány év alatt felülkerekedett, vagy legalábbis a prózaíróval, egy szintre emelkedett az esszéista, s jelen könyve voltaképp ennek az új, gazdagabb alkotói korszakának legjavát, érett műveit gyűjti egybe.
Írásai olyan rendkívül érdekes és időszerű témákat érintenek vagy boncolgatnak, mint amilyen például a kritika és a költészet kapcsolata (különös tekintettel a „mindig megdöbbentően archaikus volt” magyar lírára és a „csenevész” magyar prózára), mint amilyen a művészetek funkciója és helyzete, a természeti és az esztétikai szép viszonylata stb. Szinte minden sorában a vitázni vágyás indulata, tüze lobog, s joggal, hisz Major a művészet örök kérdéseire nem a dogmatikus vagy éppen a felkapott, divatos gondolkodók jobbára kérészéletű nézeteinek, ítéleteinek átmesélésével keresi a választ, hanem az írásművészet történeti vizsgálata révén, minden eddigi számottevő elmélet produktív, tehát újat is nyújtó felülvizsgálásával.
Könyvének akár mottója is lehetne Péguy általa is idézett megállapítása: „Nem az a legnagyobb filozófia, melynek nincsenek hibái, nem az az igazán nagy filozófia, amely mond valamit…, amely nyugtalanságot okoz…” Mert Major művei kétségkívül „mondanak valamit”, különösen nálunk, elméleti munkákban szegény irodalmunkban, s ugyanakkor nyugtalanságot is okoznak: merészségükkel, egy-egy részletük, kitételelük vitathatóságával. Egyszóval párbeszédre késztetik az olvasót, s épp ezért érdemes és kell is foglalkoznunk, törődnünk velük.
Non shole sed vitae discimus.
Per aspera ad astra.
Knjige su lek za zaborav.
Knjiga nema dna.
Učenje je svetlost
Izreke su ukras govora
Prijatelj je sveta reč- zato ih je malo
Ma šta radio misli na kraj
Ćutanje je često najbolji odgovor
Nijedan čovek nije u svakom trenutku pametan
Brada ne čini filozofa
Neznanje je mati svih poroka
Bolje je prijatelju oprostiti, nego ga izgubiti
Za onoga koji traži, prošlost više ne postoji
Dobrom čoveku sve dobro stoji
Najgorča istina bolja je od najslađe laži
Oči veruju sebi, a uši drugima
Žene su da sa ljube, a novac je da se troši
Čista su jutra i večeri
Nikada se ne igrajte mačke i miša, pogotovo ako ste miš
Bolje je dati vunu, nego ovcu
Ne uzdaj se u sreću, već u samog sebe
Tajna koju zna troje, nije tajna
Sećanje je kamen spoticanja na putu nade
I najveći talenti gube se u neradu
Svako je sam sebi najmanje poznat
Sa svešću nema pogodbe
Pazite na sitninu, dukati se sami čuvaju
Teško je praznoj vreći da stoji uspravno
Pravi put nije težak zato što je jedini
Svaka šala, pola istine
Govori istinu pa ne moraš ništa pamtiti
Upoznati samog sebe, to je vrh saznanja
Sadašnjost je izvesna, ali je budućnost neizvesna.
Previše je kasno živeti sutra, živi još danas.
Jednak sa jednakima rado stanuje i živi.
Teška je beda koja nastaje iz obilja.
Starost se došunja neprimetno.
U nevolji su ljudske duše slabe
Istina biva potiskivana, ali ne i uništena.
I najbolji od plivača ponekad potone u vodu.
Niko ne šepa zato što drugoga bole noge.
Nije bogat onaj koji ima mnogo, nego onaj koji daje mnogo
Svi živimo pod istim nebom, ali su nam horizonti različiti
Ako ti je preostao još samo jedan dah, iskoristi ga da kažeš hvala
Male stvari stvaraju savršenstvo, a savršenstvo nije mala stvar
Ništa nije važnije od današnjeg dana
Kudi čoveka kada te čuje, a hvali kada te ne čuje
Čitanje kvari vid, dobro vide samo nepismeni
Nije skupa knjiga - nego neznanje.
