Regék a hun és magyar törzsszövetség rovásírásos krónikájából.

Amikor 1998. közepén az Arvisura első kiadása megjelent, Püski Sándorral, a könyv kiadójával együtt bíztunk benne, hogy az első kiadást 2-3 év múlva követheti a többi. Így a Gesta Hungarorum és a Tárihi Üngürüsz örökbecsű közlései után egyre több érdeklődő honfitársunk olvashatja az Arvisurából is a magyar eredet-regét, mely Paál Zoltán átiratában, a Hun és a Magyar Törzsszövetség rovásírásos krónikája alapján jött létre.

Most, - nagy örömünkre - a III. évezred kezdetekor, kézbe vehetően itt van az Arvisura második, átszerkesztett, javított és bővített kiadása:
- átszerkesztett, mert az előszó után mindjárt Paál Zoltán munkája kezdődik. Ezt követi Szalaváré Turával való találkozásának, majd beavatásának története. Az értelmező-kiegészítő tanulmányok a "Függelék" c. részbe kerültek;
- javított, mert az első kiadásban a leggondosabb szerkesztői és lektori munka ellenére is maradtak korrigálni valók;
- bővített, mert Paál Zoltán kiterjedt levelezésének jelentős részét átnézve - melyért külön köszönet Szili Istvánnak - a "Levélkivonatok" c. rész terjedelme megtöbbszöröződött és olyan érdekes közlésekkel bővült, melyek az Arvisurák rovását, illetve dr. Zsiray Miklós e tárgyú munkásságát is új megvilágításba helyezik. Külön öröm számomra, hogy a 349. Arvisura előkerülésével, eggyel bővült a kötetbe foglalt Arvisurák köre. Két új ábra és a térképek jegyzéke is helyet kapott az új kiadásban.
Az Arvisura jelen, második kiadása során is következetesen tartottam magam ahhoz a korábbi szerkesztési alapelvhez, hogy semmilyen módon nem igyekeztem összangba hozni az Arvisura szövegét - még a nevek írásmódját illetően sem - más történeti munkákkal.

Ősi írásunk, a rovásírás fejlettségét tekintve abból indulhatunk ki, hogy az Árpád vezette Honfoglalás során a magyarsággal egy katonai nagyhatalom jelent meg a Kárpát-medencében. Belátható, hogy egy ilyen hatóerejű társadalmi és katonai szervezet nem lehet működőképes a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a pénzügyek és a nagy térbeli kiterjedésű terület közigazgatásának hatékony működtetését biztosító írásbeliség nélkül. Ugyanakkor ez a múlt tapasztalatainak, a történelemnek, az ipari, kereskedelmi és katonai ismereteknek, a vallásnak, általában a tudásnak az átadásához is elengedhetetlenül szükséges. A kereszténységre és ezzel együtt a latin betűs írásbeliségre való áttéréssel együtt azonban a rovásírás tudománya üldözött tevékenységgé vált. A kereszténység felvétele során történtekkel kapcsolatban a nyíregyházi Jósa András Múzeum 1969-1971-es évkönyve István király idevágó rendelkezéséről a következőket közölte:
"Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816ban a Szilassy család levéltárában őrzött értékes oklevelet fordított le. Jelzete: Vatican 1000-ben Cal. oct. Die festo Lac. Ap.
I. István király tanácsbelieivel aláíratott és törvénnyé tett rendelet, melynek értelme szerint: Domonkos esztergomi érseknek a magyar keresztény egyháznál leendő keresztülvitel és egyúttal általa Szilveszter pápával leendő közlésül kiadatott: mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, a jobbról balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe a latin betűk használtassanak. Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék és a pogány írástól, valamint tanításától papi állásának vesztése és 20 arany pensasnak büntetése fizetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinval felcseréltessenek. Valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat beadnak, 110 denárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűzzel és vassal pusztíttasanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásrai emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék."

Ezután még ezt írja a cikkíró:
"Erről eddig mit sem tudtunk, hogy István király fönti törvénye már foglalkozott a magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűkkel és vésetekkel, a jobbról balra való pogány írás büntetése mellett tűzzel vassal való kiirtásával. Hogy a magyarság a pápaság behozatala előtt írástudó művelt nép volt, hogy eleinte a papság is a magyar írást használta és tanította, régi "pogány" iratai és imakönyvei voltak, holott számos más nép csak a kereszténység felvétele után tanult meg írni."

Miután a rovásírásos írásbeliség lényegében megsemmisült és a nemzet tudatában teljes egészében elhalványult, rendkívüli jelentőségű minden fellelhető rovásemléknek vagy átiratának - így az Arvisurának is - a közkinccsé tétele.
Az Arvisurának sok érdekes mondanivalója van a magyar történelemről, így pl. a Magyar Szent Korona történetéről, vagy egyes közismert Gesták szerzőiről is. Anonymusról pl. a 307. Arvisurában olvashatunk, melynek címe: "A szószegő király".
"Kutula kagán sámánképzésén az 5235. Medvetoros évben (Kr. u. 1195) Csadaj fősámán után Tomaj sámán, azaz Pósa Pál lett a második. Pósa Pál aztán III. Béla magyar király megbízásából papnak tanult nyugaton... Pósa Pál II. Endre legbizalmasabb embere lett. Részt vett az Aranybulla megszerkesztésében is. Kis unokaöccsei gyakran meglátogatták budai palotájában. Ennél a Pósa Pál országbírónál látta meg IV Béla még kiskirály korában Pósa András cserepes legényt. Eszessége miatt nagyon megkedvelte. A kis András a Gömörmegyei Radnót községben született 1210-ben. Kilenc testvérével együtt korán árvaságra jutott. A gyerekek közül Pósa Gyulát az országbíró Pósa Pál a jászvásári domonkosoknál neveltette, András pedig a rimaszombati cserepesekhez került mesterséget tanulni. A bugáti sámánképzésre Jászvásárról indították útnak Jaák Gelyzával együtt. Pósa András az 1230-1235 közötti sámánképzésen, mint Bajdar sámán szerepelt és igen előkelő helyezést ért el. Mivel kerel-palóc nyelvjárással beszélt, Kuma-Magyarföldön keresztül jött vissza Jászvásárra... A megbékélés végett Pósa András ekkor fejezte be a kerel-úz jellegű palóc Gestát. IV Béla tudott róla, helyeselte is. a nemesség eredetéről szóló megemlékezést. A keresztény világban nagyot csalódott. IV Béla azt remélte a Gestától, hogy felkelti a főpapok érdeklődését azon Arvisura nyomok iránt, amelyeket a papság a rovások kiirtása során megsemmisített. Mindezeken kívül a Gesta szemrehányást is jelentett a nyugati világnak, amiért teljesen megsemmisítették a rovásokat.

A közismert palóc Gesta, a székelyek, a nyékiek, a madzsarok és a badzsirtok Gestája is kikerült Kambalukba Kubiláj édesanyjához, ahol Ungika szojorgaktani a palóc Gesta rovóiról az alábbiakat tette hozzá: A Palóc névadó szerint Pósa Pál 1176-ban, Gyertyaszentelő napján született Radnóton, a Pósa nercbéli Bátka-Bolyk vitéztől és Andrási Katalintól a Csák nemzetségból, akiknek igen sok gyermekük volt. Pozsonyban az agglegény szentgyörgyi és bazini gróf a fiává fogadta. Ennek eredményeképpen később ebbe a grófi családba nősült be. Korának egyik legkiválóbb egyházi és világi szónoka volt. A Bizáncban nevelkedett III. Béla tájékozódás céljából felvette a kapcsolatot a mongolok törzsszövetségével. Pósa Pált keresztfiává fogadta, aki így a környezetében nőtt fel. 1190-ben elsőnek őt küldték Bugátba sámánképzésre, majd később, 1195-ben a Kurszán nembéli Üröm vitézt. Pósa Pál legfontosabb feladata a budavári királyi Kancellária megszervezése volt."
Az első kiadás megjelenése óta nagy figyelemmel kerestem olyan közléseket az Arvisurában, amelyek széles körben ismert régészeti leletekkel adekvát kapcsolatba hozhatók. Nyilvánvaló, hogy ebből a szempontból a rovásírásos töredékeket tartalmazó és a fellelési hely szempontjából egyértelműen azonosított régészeti leletek a legjelentősebbek. A Függelékben röviden ismertetek négy tárgyi rovásemléket, melyekkel az Arvisura vonatkozó közlései egyértelműen összefüggenek.
Ezek közül az első, a külső borítón is látható, a Campagna melletti csatamezőn megtalált, Kr. e. 1000-bó1 datált szkíta kori bronz balta tok rovásfelirata megfejtésének szövege (Forrai S.: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig c. könyvében): "egesét és üt és ró és"
A felirat értelmét magyarázó szövegkörnyezet és maga a szöveg ugyanakkor megtalálható a 236(C). Arvisurában, melynek címe: "III. Oscus tábla. Bronztokos csákány regéje":
"Limacs pateszi sokszor nevetve mondta az áldomásnál: Sok Kegyhely, Zikkurat, Keremet és Peremes névvel való feltüntetése csődöt mondott, mert az utódok a feliratokat haragjukban sokszor lekaparták. Mi a szívünket öntjük rá a harcos fokosokra: Ékesítis, Utis, Róis. Ha valahol vitézi barátságok sírjai domborulnak, az utódok megtudhatják, hogy a túlélőknek a vérrel átitatott földön joguk van élni."

Íme, megvan hát egy rovásemlék, mely az Arvisura közlésének bizonyságát igazolja. Az elmúlt évek során sokan megkerestek, felajánlva segítségüket. Az előttünk álló legfontosabb feladatunknak egyrészt azt tartom, hogy a Kárpát-medencei magyarság, főleg az általános és középiskolás korosztály az Arvisurából is megismerje a magyar eredet-regét. Ezért igyekszünk minden magyar oktatási intézménybe - határon innen és túl - eljuttatni az Arvisurát.
Másrészt - manysi, baskír, ujgur, mongol és kazah barátainkkal együtt - azon dolgozunk, hogy eredeti rovásokat, vagy nagyon régi, hiteles átiratokat leljünk fel. A már rendelkezésre álló információk alapján várható, hogy előkerülnek majd ilyen ősi rovásemlékek, melyekről az Arvisura III. kiadásában híradással lehetünk. Adjon ez az eredet-rege a magyarságnak sok erőt az új évezredben.

Budapest, 2002. július 21-én, a 6042. medvetoros év tehén hava-aratás hava 21. napján.
Bolyky Úr János